*nem dumál, csak itthagyja a frissen megírt részt*
Az eső csak nem akart elállni, zuhogott teljes erejéből. Kis erekben folyt a víz az utca töredezett kőjárdáján, majd végül összetalálkoztak s egy úton mentek tovább egyre több eső vizet magukhoz gyűjtve. Minden ház – illetve azok martaléka – még meglévő ablaka vagy teteje csillogott a viharral járó vízfágyoltól, az alkony előhozta a denevéreket, mik adtak egy kis alaphangot az utcának, s az utolsó működő lámpák kigyulladtak, majd pislákolva folytatták munkájukat.
Dante utálta a denevéreket. Viszont ez kölcsönös volt. Ezek valahogy mindig megérezték, ha egy nem emberi lény van a közelükben, ám most nem csak egy Farkast kellett eltűrniük maguk mellett, hanem egy szárnyakkal büszkélkedhető Angyalt is.
Órák óta járták az utcát, s mikor már a holdfény is segédkezett a sötétség eloszlatásában, a magasból egy alak zuhant a kő útra. Ugyancsak közel landolt, mégsem láttak a körvonalainál többet kirajzolódni a sötétben.
Marilyn Dante mögé hátrált, majd egy kicsit kikandikált a tekintete a fiú vállai felett s úgy figyelt.
– Miért bújt el a lány? Fél tőlem? – gúnyolódott, majd sziszegett egyet. – Pedig nem kéne, hisz nem bántok én. Csak egy kicsikét harapok – csillantak meg szemfogai a fényben és tébolyult kacajban fürdőzve.
Mindketten hallgattak. Marilyn megdermedt a félelemtől, Dante meg csak hozta a szokásos semmit tevő énjét.
– Mi van már? Valaki kiharapta a nyelvetek, hogy nem beszéltek? Na ne már, a végén még magányos leszek, aztán beleőrülök az antiszockodásba. Tudjátok, már mióta nem beszéltem senkivel? – morzsolt el egy pár műkönnyet. – Jó, nem érdekel, akkor oda megyek hozzátok.
Szavát tartotta, kilépett a sötétből. Félmeztelenül, csurom vízesen, de mégis vigyorral. Vörös haja volt, talán festett, hisz néhol barna foltokban tarkultak tincsei. A mániákus vigyor egy cseppet sem konyult le, még akkor sem, mikor Dante dühösen kezdte pásztázni.
– Oh, hellóka, Marilyn vagyok! – bújt elő s csámpán megindult az alak felé, mire Dante visszarántotta maga mellé. – Na, ez fájt ám! Amúgy meg mi bajod, féltékeny vagy?
Dante nem felelt, csak intett egyet, ezzel arra utalva, hogy maradjon csendben.
– És te ki vagy, ijesztő fazon nagy pisztolyokkal az oldalán? – mosolygott az alak.
– Az akiről remélheted, hogy nem öl meg. Kezdhetsz imádkozni, Vámpír.
– Hát... Most, hogy ilyen szépen bemutatkoztatok, én sem maradok ki. Vitam a becses nevem, ami nálunk annyit jelent, "élet". Igen, itt még nem tudták a felmenőim, hogy mennyi embert fogok megfosztani az életnek nevezett szenvedéstől. Azt hitték, jó fiú leszek. Olyan naívak voltak, nem? – nézett kérdőn rájuk s a "nem" szócskára emelte a hangsúlyt. – Ha nektek ez könnyebb, hívjatok Vitnek. Vagy a ti nyelveteken Victor. Azt hiszem, ez a megfelelője.
– Nekem maradhat a Vit? – szólalt meg Miko. – Az olyan misztikus.
– Na, tetszik a kislány!
– Bocsi, én foglalt vagyok – fonta körül Dantét.
– Tessék? Mi nem is vagyunk együtt! – szedte ki magát az előbbi ölelésből. – És nem is leszünk, fel tudod ezt végre fogni?
Mikor rájött, mennyire elcseszte az esélyeit, hogy jobban megismerje az Angyalokat, már késő volt.
– Jajj... Ez kínos – nyugtázta Vit.
Marilyn üvegszemekkel bámult, majd azok a bizonyos üvegek benedvesedtek a könnyektől s a reményt formáló vékony fal ketté repedt benne. Végül a lány egy utolsót belelökve Dantéba elfutott.
– Térj rögtön a lényegre, úgy van... Ügyes vagy, Mr. Tapló. Látod, milyen törékeny szegény.
– Te inkább hallgass. Nyomorult vámpír...
– Na! Nem kell ilyen szavakkal illetni, csak azért, mert mérges vagy! – vágta be a hisztis arcát. – Egyébként az Angyalok képesek a gondolat olvasásra, és mivel mi Vámpírok is, láttam, hogy Marilyn rajtad nem akarta bevetni ezt az amúgy remek képességet. Szerette volna, ha úgy ismerkedtek meg, mint a normális emberek. Láttam a gondolatait, éreztem az érzéseit... Nagyon szeret téged, pedig egy napja hogy találkoztatok. Szerinted tréfálkozna ilyennel valaki háborúban?
– Milyen bölcs lettél hirtelen, egy másik világban talán el is mehetnél terapeutának. Na, de most utána kéne mennem, igaz? – sóhajtott Dante.
– Tanácsolom – bólintott komoly arccal, majd egy vigyorral szerte foszlott.
Dante átvedlette Farkas formáját, s követte Miko illatát. Az õ parfümjét nem nehéz megérezni.
Csattogott a farkas mancsai alatt a víz, végül egy romhalmazhoz ért. Oda vezetett a szag. Halkan nyitott be, s mihelyt belépett egy zongorát pillantott meg a túlsó fal tövében. Kiskorában sokat járt át a szomszédhoz zongorázni, így rá is ragadt valami tudás.
Nem törõdött az eredeti céllal, leült a kis állítható bűrülésre s szemlélni kezdte a tárgyat. Ahogy ujjai végigtáncoltak a zongora minden pepita billentyűjén, a különböző hangok más-más érzéseket és emlékeket hoztak felszínre benne. A dühösen csengő mély D-tõl rég nem tapasztalt félelem kezdte gyötörni, mert ilyen frekvencián harangoztak, mikor minden előjel nélkül kitört a háború. Kicsi volt még és tudatlan. A hit cikázott a gondolataiban, hogy meghal. Hogy õ lesz egy a legelsők közül.
Gyorsan áttért a jobbra elhelyezkedő egy vonalas C-re. Az már jobban tetszett neki, hisz a nyári madarak csiripelésére emlékeztette, amint csipkebogyót szedeget egy fa hűs árnyékában. Talán ajándéknak szánta őket valakinek.
El is mosolyodott.
Továbbhúzta kezét, majd óvatosan lenyomta a két vonallal tarkított A-t. Különös. Erre egy olyan gondolat ütötte fel a fejét, melyben csak egy illúzió erejéig volt ideje részt venni; a szerelem. Az undorító rózsaszín ködös szerelem.
Megdobogtatta a szívét, majd tágra nyílt szemekkel kísérve megállt a légzése.
Hátra fordult, mert érezte, valami figyeli őt. Marilyn volt az. Egész idő alatt ott állt a mély nosztalgiába zuhant Dante mögött s türelmesen figyelte őt. Az Angyalok ugyebár bírnak olvasni társuk gondolataiban, de ehhez is kell egy úgynevezett kötöttségi szint. Náluk ez megvolt…
Dante sajnálkozva nézett Marilynre.
– Már mindent tudsz, nem? Tudod, hogy mit gondolok rólad igazából – szólalt meg Dante. – Meg kettőnkről...
Rögtön nem felelt, de elpirosodott arca mindent elárult.
– Dante... – nyögte könnyekkel szeme sarkában. Még mindig karba tett kézzel ácsorgott a romos padlón s öröm, csalódottság és izgalom burjánzott benne. – Miért hazudtál nekem? Hiszen te... – látszott, nehéz kimondania, annak ellenére is, mennyire vágyott rá. – szeretsz engem...
Most már csak a könnycseppek földet érése zargatta a kifogástalan csendet, a romhalmazban táborozó lények pedig kerülték a felesleges szódobálást.
A kőszív végül hangosan megdobbant.
– Figyelj, bármekkora hazugság is, amit kint mondtam, egy háborúban nincs idő romantikázni. Érted?
– Igen. Értem – fonta körül magát, majd halványan elmosolyodott. – De azért maradhatok melletted?
– Maradhatsz. De komolyan veszed az életet, megértetted?
Marilyn bólintott, majd elégedettség látszatát keltve kisétáltak az ajtón.
– Látom, megvan a békülési fázis – szólította meg őket Vit. – Szóval. Melyikőtök vállalja be a tűpárna szerepét? – váltogatta pillantását a két lény között.
– Hát én mindig is ki akartam próbálni, milyen ha...
– Marilyn! – szakította félbe Dante. – Emlékszel? Vedd komolyan az életet!
– Akkor ki lesz a vacsorám? Igazából, ha úgy vesszük... – kacagott ördögien. – Minek nekem beleegyezés? Kiszívlak én titeket anélkül is, ti említésre se méltó selejtek!
– Te ugyanakkora selejt vagy, mint mi. Vámpírok fattya – felelt higgadtan Dante.
Azokat a tébolyban fürdőző tekinteteket soha nem fogják elfelejteni, miket Vit kéjelgő szemeiben láttak. Ahogy a barna íriszeket befertőzte a bíborvörös árnyalat s szájába akkora szemfogak nőttek, hogy már nem bírta csukva tartani azt. Halálosan vágyott a vérre, hogy a nyelve hegyén érezhesse, majd az ütőerekbe harapva magáévá tegye az összeset. Mert semmi nem tudja felülmúlni azt az érzést, mikor a forró vér a torkába ömlik, közben megízleli azt a különleges édes, mégis vas ízű aromát, mely gondolata csak még jobban gerjesztette a támadásra.
– Már látom is – nyalta végig ajkait. – Igen, látom ahogy halálig szívlak titeket! Téged – nézett Dantéra. – lebénítalak, a lányt pedig harapásommal a gyönyörök gyönyörében részesítem, mintha a mennyországban járt volna. Nyugi, mindketten szép körülmények között haltok meg, arról gondoskodom!
Marilyn arca piros színbe burkolózott s kis izzadtság cseppek látszottak megcsillanni hófehér nyakán. Izgatott volt, hisz belegondolt, milyen érzés, mikor egy pár idegen fog a nyakába türemkedik. Ijesztő az elgondolás, de a megvalósítást valóban viszonozhatatlan élvezet ötvözi.
– Engem megharaphatsz - hebegte a lány. – Én megengedem.
Dante megdöbbent, majd dühösen biccentett egyet a mellettük tátongó utca felé.
– Meggondolatlan csitri... – csúsztatta ki halkan ajkai közt.
Mintha egy hipnózisba cseppent volna. Ez a könnyed lányka nem is gondolt bele, hogy a halál vár rá a mennyei fogak rejtekében, pedig figyelmeztetve is lett. A hideg kövön elterülő pocsolyákon átgázolva ért el Vithez, hogy egy rövidre fogott pillanatig szemezhessen a halállal, majd hosszú és festett haját a másik oldalra fésülje kezeivel, hogy végre húsában érezhesse a fantázia megtestesült tűhegyes fogait, mik nem csak vérétől, de valószinűleg az életétől is megfosztják majd. Dante igyekezett az utcákat figyelni és nem a féltett kincsére terelni a pillantását, hiszen a lány döntött úgy, hogy felajánlja magát. Igazából ő maga sem tudta megmagyarázni, mit is gondolt, mikor hagyta a halálba sétálni őt.
Szeme sarkából minimálisan a két lény felé nézett.
Vit átkarolta a lányt, majd egy heves pillantással kezdett el beszélni hozzá.
– Akkor most megöllek, jó? – mosolygott Marilynre.
Marilyn csak bólintott s egy utolsót hátrafordítva fejét Dantéra nézett.
Szeme sarkából minimálisan a két lény felé nézett.
Vit átkarolta a lányt, majd egy heves pillantással kezdett el beszélni hozzá.
– Akkor most megöllek, jó? – mosolygott Marilynre.
Marilyn csak bólintott s egy utolsót hátrafordítva fejét Dantéra nézett.
A fogak kicsit játszottak a lüktető ereket eltakaró bőrrel. Közeli lehelletektől apró vízcseppek keletkeztek rajta, a fiú nyelvét érintette Miko nyakához, mely égetően forró volt, s azt végighúzva a lány arcáig egy csókkal csillapította a jól érezhető félelmet. Erre Marilyn egy olyan állapotba került, mint mikor valaki nyugtatót vesz be, esetleg addig eszi a gyógyszreketet, míg ájolduzásba nem kezd; mondhatni, eksztázisba cseppent. Még egyszer megcsillantak a hófehér fogak, majd beleméllyedtek Marilynbe. Hallani lehetett a csattanást, mikor a húsba fúródnak, ez pedig valljuk meg, van akinek egy álmodozó pillanat, mint például a vérszívó Farkasnak, Danténak.
A lány bőre már fakultabb és fehérebb volt, mint eredetileg. Szemeiben, mintha üveggolyók foglaltak volna helyet, olyan üres és jelentéktelen tekintete volt, ajkai szürkébe fulladt színéről az élettelenség - halál közeli állapot volt leolvasható. A végtagjai csak lógtak rajta, mondhatni, már azt sem érezte volna, ha elroppantanák az egyiket. Eközben az életét elvevő Vámpír pedig élvezte a helyzetet, a Farkas meg már nem bírta tovább. Mellkasában szíve hevesen megdobbant, mintha azok az üveggolyóként leírható tekintetek megdöfték volna. Egy kiabálással átvedlett Farkas alakjába s vonyítással folytatta azt, már látta, ahogy állkapcsába fogja Vitet és szétroppantja, hogy még egy hangot se bírjon kinyögni. A vadállat elugrott helyéről, de mikor földet ért, nem a kiszemelt áldozata húsát érezte szájában, hanem valami irdatlan fájdalmat a mellkasában... A veszett Farkast szíven lőtték.
A lány bőre már fakultabb és fehérebb volt, mint eredetileg. Szemeiben, mintha üveggolyók foglaltak volna helyet, olyan üres és jelentéktelen tekintete volt, ajkai szürkébe fulladt színéről az élettelenség - halál közeli állapot volt leolvasható. A végtagjai csak lógtak rajta, mondhatni, már azt sem érezte volna, ha elroppantanák az egyiket. Eközben az életét elvevő Vámpír pedig élvezte a helyzetet, a Farkas meg már nem bírta tovább. Mellkasában szíve hevesen megdobbant, mintha azok az üveggolyóként leírható tekintetek megdöfték volna. Egy kiabálással átvedlett Farkas alakjába s vonyítással folytatta azt, már látta, ahogy állkapcsába fogja Vitet és szétroppantja, hogy még egy hangot se bírjon kinyögni. A vadállat elugrott helyéről, de mikor földet ért, nem a kiszemelt áldozata húsát érezte szájában, hanem valami irdatlan fájdalmat a mellkasában... A veszett Farkast szíven lőtték.
← →
Á, ez nagyon izgalmas! Remélem, még lesz egy jó pár rész, és nem így lesz vége, bár akkor még lenne jó pár lezáratlan ügy. Siessen kend a folytatással!
VálaszTörlésNem semmi, hátborzongatóan sikerült ez a kis szösszenet! Nagyon tetszett, remélem lesz folytatása!
VálaszTörlés