Secundo Penna: Et Nihilominus, Etiam? - Így is, úgy is?

Tudom, hogy nem telt el valami sok idő az első rész óta - Igen, az 1 hét az nekem nem sok .___. -, de belejöttem az írásba és gondolom, akinek tetszik a történet, annak ez csak pozitívum. Szóval... Ennyi. Remélem tetszeni fog! ^^

Mozdulatlanul álltak, tekintetüket erősen a másik szemébe szegezve. Lehet, hogy csak vártak egymás válaszára, de egy ilyen kérdésre mégis mit lehet felelni? Vallja be, hogy legszívesebben már rég megölte volna magát? Nem, ez nem ilyen egyszerű. Ki kell állnia és szenvedni a győzelemért, még ha nem is akar.Mennyi gyűlölet halmozódott már fel benne az emberiség önző, szívtelen tettei miatt. Azáltal is, hogy a fajtaját szídták. Igaz, hogy csak egy pár bántó szóval, Dantéban ezek mégis egy halálítélettel értek fel. Mintha a semmibe kívánták volna őket, sőt annak is a legsötétteb s legeslegmélyebb bugyrába, hogy ott rohadjanak ketté, míg az utolsó vérük is belehal a börtön kínzó falai "védelmébe". Hogy ott fetrengjen a véres padlón, mit a saját szülei piros mocska borított be. E randa körülmények között nyúljon az egyetlen tiszta dologhoz a szobában; a falhoz. Hogy majd annak támaszkodva talpra álljon, de csak a kéznyomai ragadjanak ott. Ő maga csússzon le a sima felületen s így a vérnyom hosszú ujjak vörös mintáját hagyta a falon. Mintha fél méter hosszúságúak lennének. Nem. Dehogy is! Az nem létezik. Mint már említettem azok csak a fiú útját végigkísérő vörös csíkok voltak. A látszat. Visszacsúszott a földre, meggyötörve, fáradtan, a halálra várva. Hogy végre megnyugvásra találjon, hogy boldog legyen a semmiben, hogy ne kelljen több kínt elviselnie. De abban sem volt biztos, hogy az Alvilágban majd nyugodtan lebeghet. Nem. Biztosra vette, hogy még ott is csak a szenvedés várna rá. Rájött, hogy ő a kín központjába született, ezellen pedig nem tehetett. Küszködnie kell csak, mást nem. Ő erre lett teremtve, hogy kiállja a rászegezett büntetést. A pokol gyötrelmét.

Szép álmokat hoztak ezek a gúnyszavak anno főhősünk agyába, hogy képes volt ily messzire elmenni a valóságtól, még akkor is, hogyha jelenleg csak képzelgésről volt szó.

 Bizonytalanság vánszorgott végig Dante arcán, de szerencsére ez csak egy pillanatnyi elgondolkozás eredménye volt. Hamar visszaállt minden érzés a helyére. Meggondolatlansága ugyan még mindig felszínen maradt; ahogy tőrjeiért nyúlt, szinte mind megsebezte ujjait. Sziszegéssel rázta meg lazán lengő kezét, hogy kiengedje a fájdalmat, ezzel a rendkívül irritáló hanggal sikerült elterelnie társa figyelmét.

 – Mégis mit csinálsz? Mit csapkodsz?

 – Oh, szóval már tegeződünk? Rendben. Hát akkor... Repülni tanulok... Szerinted? Most nyomtam bele tövig a kezem a tőrökbe! – hangoztatta idegesen a fájdalomtól. Habár ez a pár szúrás szinte semmit nem jelentett neki. Hisz már annyi penge nyelve vagdosta csuklóját, és aközben egy hang sem vánszorgott ki torkából. Könnyek, szenvedés és fájdalom nélkül próbálta a Pokolba küldeni magát a saját keze által...

 – Hogy lehetsz ilyen szerencsétlen? Hogy lehetsz ekko... – hallgatott el, mikor szánalommal teli szempárja észrevette a közvetlen előttük földet érő Angyalokat.

 – Kik vagytok és mit akartok errefelé? Jobban tennétek, ha meghúznátok magatok, mint ők, akik félelmükben egybeolvadnak a szeméttel. Bár jól teszik, hogy félnek tőlünk, Angyaloktól. Ennyi. Ennyit értek ti emberek. Mint a szemét.

 Elya dühében indult volna, semmi fegyverrel. Mérgében képes lett volna szétverni puszta kézzel a rágalmazókat. Legalábbis a gondolataiban...

 – Na mi van? Némák vagytok? Inába szállt a bátorságotok? Már, ha volt is egy kicsi – vigyorított tépett ajkaival, miközben remélte, hogy hegyes fogai a padlóig rémisztik mindkettőt. – Mondtam. Bújjatok el, emberek.

 – Szívesen elbújnék - szólt a távozásra készülő Angyalok után Dante. – Csak egy a baj...

 – Mégpedig?  - kacagott nagyképűen.

 – Hogy én nem vagyok ember.

 Lassan és szakadozva kezdte mondandóját, a végét mégis elhadarta. Gondolta, úgy nagyobb meglepetést tud kelteni, mikor kabátja ujjából csupabőr karja helyett, egy tépésre képzett mancs kandikál ki. Mikor kalapja lerepül fejéről s fülei kinőnek alatta. Mikor kék íriszét beszennyezi a virítóan piros árnyalat. Mikor is a merész Vadász helyére egy farkas kerül.

 – Te jó Úr Isten... – hátrált egy lépést.

 – Mi a fasz vagy te?! – üvöltött fel rettegve az eddig csendes útitárs, aki valószínűleg "munkatársként" játszik közre az Angyalos bizniszben.

Dante... Vagyis a farkas nagy erővel és haraggal ugrott nekik. Egy csapásra mindkettőt maga alá teperte. Morgott, habzó nyála folyamatosan csurgott ki éles fogai közt, rácsordult az áldozatok arcára. Azok csukott szemmel és undorodó pofával próbáltak ellenkezni a farkasnak, de még a rugdalózással sem mentek semmire. Sőt ezzel csak mégjobban gerjesztették a harcra. Merthogy egy veszett vadállatot nem lehet megfékezni. Nem lehet eltántorítani a céljától. Valakinek már meg kell halnia, hogy lecsillapodjon a legendákból ismert fenevad.

 Élvezte azokat a rettegéssel teli pillantásokat. Egyre csak vonzotta, hogy beleharapjon, hogy megsemmisítse, hogy örökre eltűntesse azokat a véreres golyókat, mik szemgödrükbe süllyedve pihentek. Végül már nem bírta, engedett a csábításnak. Hegyes fogaival belemart az alatta raboskodó Angyalok arcába. Marcangolta őket. Tépte, játszott a leharapott húscafatokkal. Mintha egy kölyök kutya lett volna és az ég világon semmi gondja nem lenne. Mintha az egyetlen dolog, ami miatt aggódnia kellene az az, hogy koszos lesz a bundája vagy, hogy felsérti a tappancsát... Egészen ártatlannak látszott. A szájáből kilógó cafatokat leszámítva.

 Ahogy befejezte a dolgát, óvatosan fordította hátra vérrel tapadt pofáját. Egyenesen Emylia-ra nézett. Csakis rá. Ugyanazt a félelmet találta az ő szemében is, mint az előbbi Angyalokéban. De őt nem akarta széttépni. Megkereste a legközelebbi pocsolyát, belemártózott, amennyire csak tudott, és lemosta magáról azt az undorító, bűnös vért. Ezután egy árnyékba vándorolt, onnan pedig normálisnak vélt emberi alakjában merészkedett ki. A mocskos földet bámulta, miközben elment Elya mellett. Egy pillantást sem vetett rá. Nem akarta, hogy összetalálkozzon a tekintetük. Csupán rászolt, mikor fél méterrel járt csak mögötte, hogy "Induljunk. A végén egy újabb páros akar majd találkozni velünk. Azt pedig szerintem te sem akarhatod." A zavarodott lány későn reagált. Már több mint tíz méter különbség volt köztük, ekkor hirtelen meggondolásból Elya egyenest Dante után rohant s megragadta vékony ujjait.

 – Te... te... – suttogta.

 – Én – felelte egy nagy sóhaj között.

 – Te egy... – lehelt rá ázott hátára. – Te nem vagy emb...

 – Nem mondod? – rántotta ki magát az amúgy is könnyű szorításból. – De bárcsak az lehetnék...

 – Miért? Miért nem szeretsz fark... – emelte ajkai elé ujját Dante.

 – Ne mondd ki - pillantott bele zavart szemeibe, majd leengedte karját, vissza a teste mellé. – Kérlek.

 – Akkor miért nem szeretsz az lenni?

 – Az emberek hihetetlenül bunkók tudnak lenni, ha a fajok közti különbségről van szó. Emiatt fordult már meg a fejemben annyiszor, hogy jobb lenne nélkülem a Világ. Lehet, hogy durva srácnak nézek ki, de belül könnyen össze tudok törni – köhögött kínosan, mire rájött, mi is hagyta el a száját. – Öhm. Nem mondtam semmit, jó?

 Erre Emylia nemes egyszerűséggel lépett valamit. Amitől Dante azt érezte, hogy valami, ami vékony és kissé törékeny átkarolja. Melegséget is érzett, holott egy farkas testhőmérséklete sokkal forróbb, mint egy átlagos emberé. De mégis égette a pillanat.

 - Engem nem zavar. Sőt. Nagyon is tetszik! - mosolygott rá az akkor ártatlannak tűnő lány.

Kőszívű Vadászunk olyat érzett, amit eddig még soha. Nem tudta eldönteni, hogy jó vagy rossz, hogy bizsergeti vagy lefagyasztja, avagy komoly-e vagy csak egy fellángolás... Ezt neveznék szerelemnek?

← →