Primus Penna: Intuitu Flammeum - Pillanatnyi Fellángolás

Köszönöm a 4 feliratkozót és a megtekintéseket! ^^ Remélem most sem lankad senki figyelme. Éééés azt is remélem, hogy nem írtam túl unalmasra... Szóval jó olvasást! c:

 Dante a szokásos bágyadt képével ült a kis kihalt város utolsó bisztrójában. Nem azért volt kedvtelen, mert ostromolják a világát, hanem mert ő az egyetlen - és egyben utolsó a fajtájából. Farkas, de közben agyarai vért követelnek táplálék gyanánt. Érdekes párosítás.Klánját még anno, mikor ez az egész elkezdődött, hideg vérrel és nyugodt lélekkel gyilkolták meg az Angyalok. Pedig tudott volna tenni ellene. Bár abban brutális pillanatban, amikor bal szemed csücskéből azt látod, hogy ketté tépik a bátyád, mintha egy játékbabát szedegetnének éppen darabjaira, a jobb sarkából pedig azt, hogy a szeretett anyád csavarják ki, mint egy vizes törölközőt, nem biztos, hogy épp ésszel átvészeled és még küzdeni is fogsz tudni.
 Az utolsó érméjét pörgette ujjai közt, mire elhatározta, azt is belefekteti egy korsó hideg sörbe. Végülis, lehet hogy ez lesz az utolsó napja, akkor legalább boldogan élje meg!
 Erőtlenül szólt a csaposhoz, egy rendelés gyanánt, s míg várakozott néha kicsúszott száján egy-két káromkodással kifejezett célzás. Nem volt öreg, mégis úgy viselkedett. Haja még javában feketellett egyetlen ősz tincs nélkül, gyönyörű szempárjában égett a fiatalos, lázadással teli vörös tűz, ajkai dűledtek a vágyaktól. Másszóval olyan volt, akiért tolongtak a nők - legalábbis régebben. Na meg addig, míg meg nem ismerték és felfedezték valóját. Szép pillanatok voltak azok, mikor egy átmulatott este után arra kel a mit sem sejtő partner, hogy egy farkas fekszik mellette, már igazából félholtan az alkoholtól, mégis elégedetten a jó program sikere miatt. Olykor a pár fülsüketítő sikoly mellett volt olyan, aki a kis 39-es méretű magassarkú cipőjével dobálta meg, majd elmenekült a hideg éjszakai világ fényeibe. Ha pedig szerencséje volt, teljesen kiütötte az aznapi adag ital. Ezekre az eseményekre - legalábbis a következményként nevezett orgiára - már szinte rutinból ivott.
Ismétlem, szép idők jártak akkoriban Dante kis életében.
 A csaposnak célzott világ ócsárolás közepette, amit Dante tartott, sétált be valaki az ajtón. Ezt háttal a kapunak is meg tudta állapítani, hisz jellegzetes hangja volt annak a két ablakkal díszített, töredezett micsodának, amit egykor ajtónak neveztek. Lánccsörgéshez hasonlóan nyikorgott, mintha az Angyalokat hallaná, mikor még lábukon nehezékkel jártak fel-alá...
 Nagy zajt csapva huppant le a fiatal mellé, mire a csapos Dante elé passzírozta a korsót s a következőt töltötte egy szokásos mondatával kísérve: "Egyszer élünk, egyszer ingyen!" Ezzel kitöltötte a csábító, buborékos barna italt s odalökte az alaknak. Egy ideig csak körözött mutatóujjával a pohár peremén, majd lehúzta magas kabátjához tartozó gallérját, hogy bele tudjon kortyolni a megszemlélt italba. Sűrű göndör haja lassan zúdult a levegőbe, illatos parfümjét csak úgy sodorta a szél a szoba minden irányába, telt ajkain helyezkedő vérvörös rúzs pedig szépen csillant meg abban a kis elszigetelt fényben is. Szemei zölden virítottak kurta barna haja rejtekében. Dante egy igazi Afroditéval találta szemben magát.
 – Meg tudná mondani, merre van a Vadászok gyűjtőhelye? Tudja, ahol megbeszélik, ki hova megy gyilkolni – bökte ki eme durva szavakat kecses tartással.
 – Magácskának nem ott lenne a helye – könyökölt a hölgy elé fülig szélesedett vigyorral a pultos. – Ilyen szép és törékeny nőknek nem szabadna egyedül mászkálniuk ilyenkor!
 – Ajánl egy kísérőt esetleg? – vigyorgott vissza - Vagy fizessek a körbevezetésért?! – üvöltött a pultra csapva. – Szánalmasak vagytok, ti férfiak... Egy nő miért ne tudna vigyázni magára? Főleg, hogy én egy Vadász vagyok, marha.
 Az előtte fekvő félig részeg csapos félve bámult a fölé emelkedő nőre. A Vadász szó hallatán pedig az eddig hallgatag harmadik fél is felkapta fejét és beszélgetésbe elegyedett.
 – Esetleg én is körbevezethetném önt. Méghozzá ingyen – ajánlotta, közben leemelte dús tincseiről vörös Angyal tollas kalapját, másik kezét pedig mellkasához emelte köszöntés képpen.
 – Nocsak, egy igazi úriemberrel van dolgom! – harapott rá piros rúzstól ázott ajkára, majd csókra emelte kézfejét. – Ahogy elnézem ön is Vadász, nemde?
 – De igen, hölgyem – csókolt vissza, elfogadván a felkérest. – Honnan jött rá?
 – A kitűzője. Olyan csak a Vadászoknak van – mutatta fel karmai közt, mire a fiú sietősen kezdte tapogatni kissé reped bőrszíját nyakában, min eddig az a bizonyos kitűző pihent. – Vigyázz velem, olyan tudok lenni mint egy szarka! - ezzel visszanyújtotta a jelvényt egy csalafinta mosoly mellett.
 – Rendben - egyenesedett fel végleg, hogy tekintetük egy magasságba érjen és pillantott a nő szemébe. Majd félmosollyal, egy kacajt elejtve folytatta mondandóját. – Megjegyeztem. Legközelebb vigyázok, hölgyem.
 – Kérem tekintsünk el a hölgy megnevezéstől – nyalta végig alsó ajkát. – Szólítson úgy, ahogy anyámat, a pusztult világ legelső Vadászát hívták... Nevezzen csak bátran Emilyanak!
 Dante álla ott helyben majdhogy leesett, de ez csak belül történt. Kívül egy centit sem rezzent magabiztos, komor arca.
 – Igenis. Becézhetem esetleg?
 – No, ne ábrándozzon nagyokat, hisz még csak most ismerkedtünk meg! De adok egy kis reményt, szólítson Elya-nak (Ejtsd: Élia) – vigyorított kedvesen, így fehér fogai kitűntek sötét rejtekükből. – De térjünk vissza a tárgyra, kérem vezessen a többi Vadászhoz!
 Mintha kérésére egy parancsként tekintett volna, hamar elindult az ajtó felé s kalapját ráhelyezve fejére nézett vissza Elya-ra, miközben lába hegyével támasztotta a falapot rá várva.
 A sötét utcákban néhol rohadt dobozok, kukák és más egyéb szemét mögött bujkálva rejtőztek a rettegő emberek. Ez lett a nagyszájú generációból, ha baj van inkább visszavonulnak, mintsem megmentsék a többit. Angyalok csak ritkán repkedtek a házak felett, bár ki tudja, hiszen színük akár az éjszaka, így könnyen beleolvadnak az égboltba. Ilyenkor csak úgy látszanak, ha nagyritkán egy kis fénybe menekülnek a magasból, de az soha nem jelent jót. Akkor csak pusztulás várható, végül jöhetnek a dögevők eltakarítani a sok jéghideg és falfehér hullát. Legalább számukra előnyül szolgált a lázadás.
 A bátrak kitekintettek pajzsuk mögül, hogy megszemlélhessék amint áthalad előttük a hatalmas és veszélyes utcán egy figyelemreméltó páros. Fegyver volt mindkettő oldaltartójában, a nő könnyeden volt felöltözve, mit egy kabát takart, a férfin pedig látszott, nem egy bátortalan alak. Ezt jelezhették a véres tollak kalapjába tűzve, esetleg rengeteg varrással és sebbel borított bőrfelülete vagy még a merész léptei is a néhai csendhasadás közepette, mik egész biztosan felhívták magukra a támadók nem igénylett figyelmét. Sajnos az életben most az egyszer észrevették őket. Csoportosan indultak meg a föld felé, igyekvő szárnycsapkodásaik messziről hallatszottak már. Fekete szúrós tollaik tömegestül zúdultak a félő nép felé.
 A most érkező páros is az égbolt irányába pillantott s hallgatta halványan felcsendülő szárnyverdeséseiket. Dante megszorította kalapja szélét és mélyen szeme elé húzta. Elya legombolta nehezékeit magáról, elővette bújtatott fegyvereit, majd mindketten egymás felé fordulva egyszerre kérdezték a másiktól.
 – Na, készen állsz arra a bizonyos életre vagy halálra?

← →