2014. október 21., kedd

Egy Régi Románc Kottája

"A nevem Becci... Becci a kutya. *James Bondos bemutatkozás*
Aki mellesleg fuckingul pörög, és azt sem tudja, miért."
 Csak annyit mondanék, hogy nincs mentség a hülyeségemre... nézzétek el, tőlem át is ugorhatjátok a jövőben.. c':

(Amour Sucré Fanfic:  Lysander x Castiel)

  Egy kis cetli kúszott ki Lys kezéből. A földre esett, majd Castiel a kíváncsiságától feszengve felvette, hogy megleshesse. Egy kotta volt rajta. Valami más nyelvvel volt ráírva a cím, de annyit ki tudott belőle venni, hogy amor...
  – "Szerelmem"? Kire gondoltál? – pillantott a Szürkére.
  – Tudod, ez a történet régre nyúlik vissza... még mikor gyerek voltam. A szüleim kivittek a parkba, hogy játszak a többi gyerekkel, de én magamhoz hűen egy fa alá ültem és folytattam a verseim. Ám kis idő múlva egy árnyék mászott a soraim közé... Emlékszel, kinek az árnyéka volt az? – mosolyodott rá, mire Castiel pár másodperc után némán s kérdőn magára mutatott. – Igen, a tiéd. Komoran felnéztem rád, te meg mintha fel akartál volna falni, úgy pásztáztál a tekinteteddel.
 – Miért gubbasztasz itt egyedül? – kérdezted mogorván.
 – Miért, baj, hogy egyedül akarok maradni?
  Választ sem adva leguggoltál elém, majd mélyen az arcomba másztál. Megijedtem... – rándította mosolyra száját. – és próbáltam hátrább mászni, de a fa nem engedte. Mikor elfogadtam a tényt, visszanéztem rád, és szinte szikrákat szórtál felém.
 – Te ilyen kis gazdag antiszoc gyerek vagy? Vagy csak simán a második?
 Olyan volt a pillantásod, mint aki éppen egy másodfokú egyenleten töri a fejét. Vicces volt – nevetett fel Lys.
 – He? – löktelek hátra. – Miért lennék az? Szimplán azért, mert inkább olvasok, mint játszok?
 Te halvány vigyorral feküdtél tovább a fűben, majd vidám, gyerekes hangoddal elkergettél minden mérget belőlem...
 – Tényleg az vagy! Úgy tudtam! Inkább a könyveidbe meg a papírjaidba merülsz, a társasági életed meg egyenlő a nullával... Én sem szeretek néhány emberrel barátkozni, de tudod, ők túl jók, engem meg neveztek már ördögnek is. Így nem illettünk volna össze – nevettél fülig érő szájjal, majd mikor lecsillapodtál, megint megnyikkantál azzal az idegesítő gyerekhangoddal. – boxolt bele nevetve Cas vállába.
 – – mondtad, majd hirtelen felültél. –, megnézhetem, mit olvasol?
  Most már mondhatom, hogy szokásodhoz híven, meg sem vártad a válaszom, de akkor még ezt nem tudtam. Rögtön mellém kuporodtál és szinte kirántottad markomból a papírt.Egyik oldalán a te kezed, másikon meg az enyém szorongatta, majd hangosan kezdted el olvasni, mire befogtam a szád. De miután rohamosan próbáltál levegőért kapkodni, elengedtelek, te pedig tenyerem után nyúlva kiabálni kezdtél.
 – Hülye vagy?! Majdnem megfojtottál!
 – Hát igen... Komolyan, majdnem megfojtottál! – szólt közbe Castiel.
 – Valld be, te is rásegítettél! Az orrod nem fogtam be, azon kaphattál levegőt – vigyorgott a másik arcába.
 – Jó, te nagyokos... Röhögés helyett inkább folytasd...
 – Szóval, ott tartottam, hogy majdnem megfojtottalak – nézett torkát megköszörülve Casra, mire a Vörös elégedetten ölbe tette a kezeit. – Aztán hátraborultál, de az én kezem még mindig szorongattad, így én is veled dőltem. Te alul, én fölül... Megszeppenve néztél rám, én meg ugyanúgy, csak nekem meg lett volna a lehetőségem, hogy változtassak a helyzeten. Mivel te kimászni nem tudtál alólam, de nekem csak egy mozdulat lett volna legördülni rólad. Emlékszel? Nem tettem. És azt sem tudom, miért... Aztán félbeszakítottad a csendet, és elkezdtél próbálkozni, aminek a vége egy jókora bunyó volt. Igaz, egyikünknek sem esett komoly baja, de mire észbe kaptunk, a mellettünk lévő fának szorítottalak a csuklódnál fogva...
 – Valld be, hogy én nyertem, különben...
 – Különben? Különben mi? – vigyorogtál rám, én pedig visszanevettem.
 – Ez...
 Hirtelen minden elcsendesült, csak a mellettünk elbotorkáló levelek hangját lehetett hallani. Nem tudtam, mit csinálok... Emlékszel, mi volt a különben, igaz?
 – Igen, emlékszem...  – pirult el. – Figyelj, nem sokára próba, szóval lassan indulnunk kéne – tekergette zavarodottan haja végét.
 – Te menj csak. Én még maradok egy kicsit.
 – Oké – bólintott rá Castiel, majd a bejárathoz vette az irányt.
 Lysander pár másodpercig még a Vörös után bámult, majd körülményes nézelődés után leült a fal tövébe. Elővette a jegyzetfüzetét, majd elkezdett írni valamit. Teleírt egy fél oldalt, míg azt vette észre, hogy nincs több leírni valója, s lement a pincébe Cas után. Akkor már nagyban ment a zene, dübörgött a basszus, Castiel rekedt hangja meg betöltötte az egész termet, mivel valakinek magára kellett vállalni az énekes szerepét is Lys hiánya miatt. Az említett a táskákhoz iramodott, és mikor Cas észrevette, intett neki egyet, majd ügyelve a Vörös figyelmére, a cuccai közé csúsztatta a papírfecnit, aztán elment.
 A próba véget ért, Cas meg már rohant is, hogy megnézze, mit rakott a cuccaiba. Kis keresgélés után megtalálta a kitépett jegyzetlapot, egy üzenet állt rajta.
,,Miután végeztél, egyből gyere a környéki parkba. Egyedül. Tudod, hol találsz.

 Így is tett; összedobta a fellépőruháját, begyömöszölte a táskája egyik kissebb zsebébe, majd hamar el is indult a megbeszélt helyre. Közeledett a tél, így már korán átvette a sötötség az uralmat a felhők felett. A szél is hűvösen fújt, az eső is lassan szemerkélt. Rengeteg autó járt az utcákon, a zajuk pedig örjítő volt; hangos és zavaró. Valamint az út szélén összegyűlt csekély mennyiségű vízet is a járókelőkre fröcskölték, melyben Cas is részesülhetett egy párszor, nem is lett volna csoda, ha ezek után megfázott volna...
 Soha nem jártak parkba, kivéve egyszer; mikor először találkoztak. Ezzel a tudattal nem kellett sokáig gondolkodnia, mire rájött, hogy pontosabban hol is találkozhatnak. Volt anno egy játszótér a park közepén, most már valami úszodát építtettek a helyére, oda ténfergett, nézelődött, majd valaki megragadta a kezét. Motyogott neki valamit, de nem igazán hallotta. Majd mikor egy pislákoló lámpákkal teli alagútba vezette, végre felismerte, hogy ki is ő. Lys mosolygott a képébe.
 – Na, mit akartál, hogy idáig el kellett jönnöm? – szólalt meg Cas.
 – Szóval, a kotta... Várj, mi történt a ruháddal? – vette szemügyre a csurom vizes kabátot.
 – A ruháimról akarsz faggatni vagy esetleg valami fontosabbat is mondasz? Amúgy eláztam, gondoltad volna? Hisz esik az eső – kopogtatta meg a Vörös Lysander koponyáját. – Nem tűnt fel? Mindegy, mondjad végre a magadét.
 – A történtek... Tudom, furcsa, de... az a kotta neked lett írva. Aznap, mikor hozzám szóltál, akkor érdekelte életemben először bárkit is, hogy miért zárkózom el a többiektől, hogy miért vagyok egyedül. És ez jól esett – emelte egyik kezét a felkarjához, majd azt simogatva elmosolyodott. – Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen kis tett miatt szerelmes leszek, de te megtörted a jeget bennem, és első pillantásra elbűvöltél. Azért is csókoltalak meg akkor, amit fenyegetésnek tituláltam... Gyerekes csíny volt. Hittem benne, hogy nem kell majd elengednelek soha, hogy mindig te leszel az, aki mellettem áll és aggódik, ha kell.
 Csendes fuvallatok suhantak át az alagúton, melyek összerezzentették mindkettejüket, majd a másik kíntól telten nevetett egyet s folytatta a fel-alá járkálást.
 – Most meg csak némán állsz... Nem kellett volna elmondanom semmit az ég világon. Biztos, jobb volt tudatlanságban élni, nem igaz?
 – De Lys... én anno... viszonoztam a csókot, nem? – kérdezte félénken, halkan. – Nem löktelek el, se semmi, emlékszel?
 Lysander szemei felcsillantak. Nem is emlékezett teljesen a történtekre, csak arra, hogy megcsókolta. Amikor gyerek volt, a szülei kivették az iskolából és magántanuló lett. Az eredményei hihetetlenül jók voltak, de a szociális élete megközelítette a poklot; a volt osztálytársai folyton bántották, zsarolták, ő pedig senkinek nem akarta elmondani a bajait. Bízott benne, hogy majd elmúlik. Naív egy gondolkodás...
 Egyik délután sétált az utcán, mire a túloldalról egy pár gyerek kiszúrta. Átrohantak hozzá, majd meg sem álltak, már a járda melletti bokora lökték Lyst. Azután csak jöttek és jöttek az egyre erősödő ütéssorozatok, míg végül otthagyták véresen a növények közt, öklendezve, a lelkére kötve, hogy senkinek ne merjen erről szólni... Ez aznap történt, mikor találkozott Castiellel. Nem is csoda, ha kiesett neki egy pár dolog.
 A Szürke csordultig volt örömmel, ám ez kívülről egy cseppet sem látszott meg rajta. Sőt, mintha vasvillákkal szurkálták volna éppen, dühös volt. Az emlékek könnyen felcsigázták, ami ebben a helyzetben nem volt a legjobb, hisz a következő másodpercben a Vörös derekához kapott, megragadta, majd a párás és hideg falhoz szorította. A nyakához hajolt. Párat beleszuszogott, majd hangján hallhatóan, vágyakozva megtörte a csendet.
 – Ha akkor nem ellenkeztél, most sem fogsz? – csókolt bele a füle tövébe.
 Castiel felnyögött.
 – Lysander...
 Ideje se volt kimondani a nemleges vagy éppen beleegyező választ, máris egy csókkal lett lecsitítva. Nem kezdéshez méltó csók volt az, rögtön a lényegre tértek; nyelvük összetalálkozott, majd összefonódtak. Ezt még eljátszották egy párszor, míg Castiel már nem bírta levegő nélkül. Mindketten lihegtek, forróak voltak a lehelletek. Lys az egyik karját lejjebb csúsztatta, így Castiel cipzárjához ért. Kicsit körözött vele, míg végül megfogta s lehúzta. Éppenhogy befért a résen a keze, máris gyengéd simogatásba kezdett, amire a másik egy visszafogott nyögés mellett Lysander nyakába borul.
 – Neh... Kérlek... – lehelte ki e szavakat, de a másik tudomást sem vett róla.
 Egyre gyorsabban simítgatta a kezét, majd ezt megunva mélyebb pontra ment; benyúlt Cas alsójába. Tetszett neki a gondolat, hogy ő izgatta fel ennyire. Az ágyékához érintette hideg ujjait, majd körbefonta, és lassan, aztán gyorsabban húzogatta a karját. Ellenkezés ide vagy oda, mégis nyögések halmaza töltötte meg a körölöttük tátongó üres teret. Közben csókokkal kényeztette, másik keze még mindig a derekán pihent, tekintetük pedig kínosan kerülte egymást. Mikor Lys fejében felörlődött a gondolat, hogy éppen mit is csinálnak ők ketten, begerjedt, így irdatlan sebességgel, mégis élvezhetően mozgatta tovább lent a tenyerét, bal keze pedig a derekáról bevándorolt Cas pólója alá, majd a mellkasát simogatta. Ennek hatására a Vörös beleharapott Lys vállába, s úgy nyögött egy hatalmasat, mi jelezte, hogy ő kész van. Elment.
 Eltávolodott tőle, s most, hogy semmi nem tartotta Castielt, összeesett. Lysander pironkodva guggolt le elé, majd egy mosollyal várta, hogy felpillantson rá. Castiel még egy ideig csak bámulta a földet, s mikor egy kicsit is visszanyerte az önuralmát, felnézett az előtte lévőre.
 – Rossz volt? – kérdezte szégyenkezve.
 A Vörös megcsóválta a fejét.
 – Utálsz?
 Megismételte az előző mozdulatát, és ő is egy halvány mosolyra fakadt. Lys ezt látva vigyorgni kezdett, majd egy érzékeny csókot nyomott a másik homlokára s így szólt:
 – Ezt lehet, hogy a dolog előtt kellett volna, de... szeretlek. Szeretlek, Castiel.


5 megjegyzés:

  1. Alapból szeretem Cas és Lys párosát, szóval öröm volt olvasni.
    Elbírtam volna belőle még pár oldalt :DD

    VálaszTörlés
  2. A képek nem No.6-osak? :3 Ezt meg a pörgő kutyának: http://www.youtube.com/watch?v=bGAdUOkU2Is&feature=youtube_gdata_player :D

    VálaszTörlés
  3. dede, azok bizony:3
    Becci meg köszöni a társat, biztos, jobb lesz ketten pörögni, mint egyedül c':

    VálaszTörlés
  4. Szia! Már az előző (CasxNath-os) írásodat is olvastam és tényleg nagyon tetszik! :) Nem sok fanfic-et olvasok (sőt:'D), úgyhogy várom a következőt ^^ köszi :3

    VálaszTörlés